Egy örökkévalósággal ezelőtt volt, de első emlékem a számítógéppel való találkozásról nővéremnek köszönhető, aki a városi könyvtárban dolgozott akkortájt. A könyvtárban valamiféle számítógépes klubba keveredtem be 6–7 évesen (természetesen pusztán megtűrt elemként). Amire a mai napig emlékszem belőle, az a merő csodálat, ahogy figyeltem miként játszanak a „nagyok″ mindenféle játékokkal. Még olyasmi is rémlik, hogy egyszer-egyszer én is játszhattam pár percet, de ezt lehet, hogy már csak álmodtam. :)

Ezek után valahogy lett egy Commodore 64-esünk, ami megnyitotta az utat a csodák világába. Először kazettás játékokkal, majd persze 5.25-ös lemezzel játszottunk. És ahogy ez annak idején a legtöbb hasonló cipőben járó gyerekkel történt, a játékok korlátozott száma és a számítógép iránti korlátozhatatlan szenvedély gyorsan elsodort a Basic programozási nyelvhez. Ebben persze semmi érdemlegeset nem sikerült alkotnom. A legnagyobb dolog, amire emlékszem az egy foci menedzser játék kezdemény volt a magyar bajnokság csapataival, de persze soha nem készült el. Mindenesetre már általános iskola felső tagozatában eljutottam oda, hogy a technika tanárból átképzett számítástechnika tanárom nem tudott semmi olyan feladatot adni, ami ne lett volna unalmas, úgyhogy a számtech órák nagy részét az iskola egyetlen PC-jén való Prince of Persia-zással tölthettem. Mondanom sem kell, ez is mekkora csoda volt a C64 után.

Gimibe kerülve hihetetlen szerencsém volt, mert a négy év alatt két olyan tanárom is volt, akik korábban abból éltek, hogy szoftvert készítettek és ez nagyon sokat jelentett. Mindketten szerették ezt az egész világot és valamennyire értettek is hozzá (természetesen az akkori lehetőségekhez képest). Ami még külön nagy ajándék volt az élettől, hogy egy környékbeli vállalkozó szeretett volna a redőnyök forgalmazásához nyilvántartó programot és a számtech tanárom engem ajánlott neki. Végtelenül kevés pénzért, ami nekem persze rengeteg volt akkor (és kiemelném, hogy mindig többet kaptam mint, amit kértem) Turbo Pascal-ban megcsináltam neki, amit szeretett volna és az elégedettségét mutatja, hogy rendszeresen előjött újabb ötletekkel, hogy milyen új feature-t kellene még belefejleszteni. A végén, ha minden igaz már CD-t is olvastam Pascalból.

Mai napig sokat agyalok, hogy a fiaimnak hogyan tudnám majd átadni ezt az érzést, amit a programozás jelent nekem, de valószínűleg ez ebben a formában már nem lehetséges. Az ő életüket már olyan szinten áthatja a számítástechnika, hogy számukra már nem jelenthet akkora csodát, ha két pixelt átszínez a kódjuk a monitoron, mint amit nekem jelentett ez.

Titkon azért reménykedek benne, hogy tévedek ebben. :)